Darkest Times 2.

Ruby 

Fáradtan huppantam le az óriási ágyamra, miközben szemem végig a csukott ajtómon volt. Hiába reménykedtem, tudtam, hogy holnapig már úgysem tudok beszélni a lánnyal. Alisha. Olyan gyönyörű név - és annyira illik hozzá!

- Hercegnő, elnézést - szólt félénken a szobalányom, mikor látta, mennyire elfoglaltak a gondolataim - készíthetem elő a hálóköntösét? 

- Igen, Miranda, köszönöm. 

Csendben vártam, hogy végre elmenjen Miri. Kedves lány, őszinte és félénk. Rajta kívül nem igen bírnék mást elképzelni szobalányomnak, nem mindenki tud ilyen igaz ember lenni, mint ő. 

- Úrnőm, elmenjek az íjász lány dolgait is elintézni? - elgondolkodtam egy darabig a válaszán. Nem hittem, hogy Alishának szüksége lenne bárkire is most, biztosan eltudja intézni a dolgait, de azért elküldtem hozzá Mirandát, legalább, hogy csak nézzen rá. 

Miután elment, gyorsan bezártam az ajtómat és már a hálóköntösömben, belehuppantam az ágyamba, ezúttal készen arra, hogy aludjak is. De nem tudtam. Nem voltam képes másra, csak gondolkodni. Minden héten leszoktam menni a börtönbe. Nem is tudom, talán anyám szokásai maradtak meg bennem, legalábbis sokan beszélik, hogy ő is mindig lejárt. Hogy csak szörnyülködni, vagy tényleg segíteni akart-e az embereken, fogalmam sem volt. Mindig is kétféle véleményem volt róla, és nem tudtam sosem eldönteni, vajon melyik volt a valódi. 

Azon a napon is úgy tettem, mint mindig. Megejtettem a heti börtön látogatásomat, tudok-e valami ártatlant megvédeni, vagy valakinek segíteni - tudom, mi szokott lenni azokon a helyeken, és már nem egyszer zártak be oda gyerekeket vagy fiatal lányokat, hogy a mocskos őrök kedvükre szórakozhassanak velük

Már aznap délelőtt, reggelinél is furcsa mendemondákat hallottam a konyháról, és nagyon kíváncsian mentem le a börtönbe. De azt nem hittem volna, hogy ennyire hatással lesz rám is az egész. Mikor megláttam egy lányt, kiszolgáltatottan, egy cellában egy mocskos pedofillal, görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, él-e még a lány, vagy csak elájult, hiszen látszott, alaposan elintézték... emellett, a combja tiszta vér volt. Körülnéztem, és megláttam a ketrec előtt egy széttört nyilat és pár íjat. A tegez a lány hátán volt még mindig. 

-Őt miért hozták be? - kérdeztem erélyesen a mellettem álló őrt. 

-Azt hiszem, a mi területünkön vadászott, aztán rátámadt az éppen arra járó lovagokra. Egyszerű, nincstelen senki lehet, csak az íját és a nyilait találtuk nála. 

Elnéztem még egy ideig a lányt. A haja kusza barna, teste vékony. Szánalmat éreztem iránta és sajnálatot. Mégis volt bennem valami más is. Tényleg szánalmat érdemel az, aki egyedül, ilyen fiatalon rátámadhatott a lovagokra? Bátor volt. Nagyon. Ezt már akkor tudtam. Szóltam az őröknek, hogy ha felébred, azonnal küldessenek hozzám valakit. 

Alishán járt az agyam. Valami nagyon megfogott benne, de most sem tudtam, mi. Egyszerűen éreztem. És az, hogy ennyire megnyíltam neki... nem tudtam, milyen következményei lesznek. Csak remélni mertem, hogy igaz lesz az az érzésem, mi szerint ő tényleg jó, tényleg megbízhatok benne. Mikor átölelt, minden fájdalmam elillant. Kisírtam magam és sokkal jobban lettem. Ha ő nincs, nem tudom kiadni magamból a felgyülemlett érzéseim, és lehet, hogy újra pánikrohamban robbantam volna ki, ahogyan régen anyám halála után, mikor még évekig rosszul voltam. Manapság is fájt, de már elbírtam viselni. 

Viszont Alisha... mit művelt velem ez a lány?! Ha csak megszólalt bizseregni kezdett a testem. Nem éreztem még ilyet senki iránt. Bár ki iránt is érezhettem volna? Apám csakis nemeshez akart hozzáadni, minden kedden újabb lovagok, grófok, hercegek mutatkoztak be, sokszor ugyanazok. Untam, nem ismertem őket, de valahogy nem is akartam. Viszont Alisha... vágytam arra hogy megismerjem, hogy tudjam minden vágyát, álmát. Segíteni akartam neki, mint egy barát egy barátnak... vagy valami hasonló. Nem volt sok ember az életemben akiben megbíztam, vagy felszabadultan mertem beszélni. A szobalányommal beszéltem sokat és az udvari gyógyszerésszel, Eliassal, mivel ő is mágus volt, és vele oldottuk meg  betegségeket és hasonlókat. Persze a mágiát kettőnkön kívül nem osztottuk meg mással, csakis a hozzánk hasonlókkal. A királyságban voltunk elég sokan, de az udvarban csak mi ketten maradtunk, miután anyám meghalt és a többiek elhagyták a várost. A környező falvakba költöztek, sosem értettem miért félnek ennyire a fővárostól. Anyám is boszorkány volt, de megbetegedett, ami számomra rejtély maradt, mert mi nehezen betegszünk. A testét elégették, de apám nem engedte hogy lássam, sőt, egész héten egy torony szobába voltam zárva. Édesanyám mindig vigyázott rám, én voltam a szeme fénye, tanította a mágiát, a különféle recepteket, de csak amikor mágusokkal voltunk. Apám előtt se szabadott varázsolnom, és soha nem is tettem. Csak azt tudta rólam, hogy imádok az gyógyszerészetben segédkezni, azt már nem sejtette hogy a mágia is besegített nekem és Eliasnak.
Eszembe jutott közben hogy vissza kell neki vinnem a receptet, amit Alisha lábán lévő sebhez adott. Nagy szerencsém volt hogy nem hallotta, amikor varázsigét mormoltam a lábára fájdalomcsillapítóként. Nem tudtam még hogy mennyire bízhatok meg benne. De nagyon reméltem, sőt egyenesen vágytam arra hogy minden titkomat megosszam vele.
"Talán lehetne... velem, mellettem. Elvégre a görög mitológiában is volt ilyen..." - gondolkodtam. Összezavart hogy ennyire vonzónak találtam azt a lányt. A fürdőházban is próbáltam türköztetni magam hogy ne nézzek rá, de nehéz volt. A feszes mellei, karjai... Ha csak rágondoltam, akár az arcára is, bűnösnek éreztem magam. Ha ezt apám tudná...

***

Reggel frissen, Miranda ébresztésére keltem hajnali nyolckor. Gyorsan felvettem a fa kádam mellett lévő székemről a vörös, narancs színű ruhámat. A szobalányom bekötötte a ruhám hátul, és gyorsan megcsinálta a hajam, azaz két kis tincset két oldalról összefont nekem. Mindig szerettem így hordani a hajam, anyám is így járt kelt mindig, ezért én is imádtam. Amilyen gyorsan csak tudtam mentem a szomszédos szobába. Bekopogtattam többször is, de nem jött válasz. Megijedtem, és hirtelen betörtem a szobába. Senki nem volt bent, ezért visszamentem a folyosóra.
-Nem tudod hol van az újdonsült íjászunk? - kérdeztem egy szembejövő szolgát.
Megrázta a fejét, én pedig meg se várva a beszédét tovább indultam a folyosó végén álló őrökhöz.
"Hova tűnt?" - kezdtem aggódni.
- Láttátok a testőröm?
- Nem olyan rég elment arra felség. - mutatott az egyik őr a következő folyosóra.
Elindultam, sőt már futottam, meg akartam találni. Kiértem a folyosóról, az ajtót majdnem kiütve a helyéről. A nagy teraszon, ahova kiértem megláttam Alishát kikönyökölve a városra nézve. Megnyugodva lélegeztem fel, majd oda siettem hozzá. A palota egyik legszebb része volt ez, innen lehetett látni a főteret és a várost. Apám itt mondott mindig beszédet. Innen nyílt két folyosó, és a közepén pedig le lehetett menni egy kis szökőkutas udvarhoz, ami tele volt szobrokkal és virágokkal, meg apró fákkal.
- Megijedtem hogy máris elijesztettelek. - szóltam hozzá komoly hangon, ő meg összerezzent.
-Jaj... ne haragudjon felség! - mondta szégyenkezve, örültem hogy betartja az illemet kint, a hátunk mögött amúgy is őrök, meg szolgák voltak.
- Nem haragszom. - mosolyogtam, és visszatértem a kedves hercegnőhöz, láttam a megnyugvást Alisha szemében. Kinéztem vele együtt a városra. - Nem gond ha csatlakozom, ugye?
- Örömömre szolgál, felség.
- Jól aludtál?
- Ennyire jól még életemben nem. Talán még kiskoromban, amikor még tető volt a fejem fölött. - a várost fürkészte, nem nézett rám.
- Ah igen, a boldog gyermekkor. Szereted a gyerekeket?
- Szeretem őket, de nem hiszem hogy nekem lesznek valaha is.
- Miért?
- Nem vagyok oda a férfiakért... - egy kis nevetést véltem felfedezni a hangjából.
- Úgy érted hogy... a nőket szereted? - zavarban éreztem magam a kérdés miatt, miért is tettem fel, én idióta.
- Jaj, nem, nem úgy értem. Sosem gondolkodtam ilyesmin! Csak nem szeretem a férfiakat! - elpirult a válaszán, vagy a kérdésen, magam sem tudtam.
Megmosolyogtatott a látvány. Aztán inkább témát váltottam.
- Nézd! Ott jobbra, az a nemesek negyede. - mutogattam.
- Ahhoz képest hogy nemesek, elég ronda házaik vannak.
- Igen, tudod ezek a külföldi stílusok keveredései. Jó pár építészünk van külhonról, és hát meg is látszik. Találni szép házakat is, egy-egy annyira megtetszik, hogy azonnal oda is költöznék. Szoktak bálokat rendezni a nemesek nagyjai, majd elviszlek magammal, és körbenézhetsz. Idővel magadnak is vehetsz ott házat, vagy építtethetsz. A testőri fizetésedből fog telni rá!
- Ha a hercegnő nem haragszik, még egy ideig maradnék a szomszédos szobában... - pajkos szemekkel tekintett rám, az arcom meg azonnal kipirult.
- Khm, igen, annak jobban örülnék! Ott középen láthatod a nagy templomot és előtte a nagy piacot, aztán jobbra a szegény negyed. - próbáltam nem láttatni hogy zavarba jöttem.
Talán megtetszett Alisha? Lehet azért voltam ennyire zavarban tőle. Megijedtem.
"Ha beleszeretnék abból csak rossz következne." - gondoltam. De mégis vonzott.
Figyelmesen követte a város bemutatását, aztán a palotáét is, miután elindultunk apám színe elé. A hercegnő testőrének kinevezés kellett hivatalosan is. 

-Nos, megérkeztünk a király terme elé. - megállítottam a hatalmas barna fa ajtó előtt - Koncentrálj a feladatokra, és tedd oda magad rendesen, ha minden jól megy, ma meg is kapod a címedet.

- És mi lesz ha nem teljesítek jól? - kérdezte izgulva.
Nem akartam válaszolni, ezért kicsit haboztam, de látván türelmetlen arcát, ki mondtam.

- Ami lett volna veled, ha nem szabadítalak ki... - gondolni se mertem erre a lehetőségre.

Alisha nyelt egy hatalmasat. Félt. Megfogtam a vállát, és közelebb húztam.

- Tudom hogy menni fog, bízom benned. - suttogtam a fülébe. Megéreztem az illatát, amitől a testem felhevűlt. Elidőztem ott pár pillanatig, majd mosolyogva ránéztem.

-Megteszek mindent, felség! - szólt zavartan.

Beléptünk a nagy terembe. Apám a székén ült, a hivatali emberek pedig a nagy szőnyeg két felén sorakoztak. Alisha mellettem jött, majd megállt a lépcsők előtt, ami a trónszékekhez vezetett. Fellépkedtem nőiesen a helyemre, de mindenek előtt meghajoltam apám előtt. 

- Késtetek. - szólt apám kifejezéstelen arccal. Utáltam amikor ilyen volt, bár ritka volt az, hogy kedves legyen velem. Nem feleltem.

A teremre csend ereszkedett, és a király elkezdte mondandóját.

- Nos mint tudjuk, a hercegnő végre megválasztotta testőrét, ezért most próbára tesszük, hogy érdemes-e a címre, avagy nem. - Alisha bátorságteljes arca megnyugtatott. - Az első próba az ügyesség próbája, azaz célba kell találnod három táblát, különböző helyzetekből. Az egyik távol lesz, a másik mozogni fog, a harmadik pedig csak időnként lesz eltalálható. Eddig érted?

Alisha bólintott.

- A második párbaj, a te helyzetedben a nyilad csak végtagokat érinthet, majd tőrrel kell tovább harcolnod. Nem szabad megölnöd, csak földre kell küldened ellenséged. A harmadik pedig a gyónás, ha a tisztelendő atya feloldoz minden bűnöd alól, én megadom a címet neked. Fél óra múlva kezdünk, Ruby majd oda adja a fegyvereidet.

Felálltam, alig vártam hogy oda adhassam neki az új íját. Teljesen új felszerelést csináltattam neki, a fegyvernöknek megparancsoltam hogy mindenből a legjobbat csináltassa. Két új, csontból faragott nyelű tőrt kapott, tiszafából készült íjat, amibe faragtak mintákat is, és persze egy új bőr tegezt is a nyilaihoz. Oda adtam neki mindent, ő meg csak ámult és bámult.
 - Ez... - nyelt egy nagyot, miközben a felszerelését bámulta - Ez... mind? Az enyém? - lassan bólintottam. Felnézett rám, szeme csak úgy csillogott, és magabiztosan mosolygott. Örömét látva kicsit megnyugodtam, bár tudtam, nincs mitől félnem. Alisha biztosan kiváló harcos volt, kétség nem férhetett hozzá, hogy elbukjon a próbákon.
- Gyerünk, öltözz át és vegyél fel mindent. - invitáltam a teremből kivezető egyik kisajtó felé. Szemem sarkából láttam, hogy apám a fejét csóválja, mikor elhagytuk a termet és becsuktam magam után az ajtót.
- Mi ez a hely? - hallottam a sötétből Alisha kíváncsi hangját. Hirtelen fény töltötte be a szobát, meggyulladt az egyik fáklya. - Ez meg mi volt? - elkerekedett szemekkel bámult rám, illetve, én is rá. Én nem csináltam semmit!
- Mit csináltál? - lélegzetemet visszafojtva meredtem rá. - Mi vagy te, Alisha?!
- Tessék? Megmondtam, hogy semmit sem csináltam! SEMMIT. Beléptem és mikor becsuktad az ajtót meggyulladt a fáklya, de istenemre mondom, én nem csináltam semmit! - éreztem a hangján, hogy igazat mond. Teljesen megvolt rémülve. Akárcsak én...
- Rendben... hiszek neked. - próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra. Még ha nem is tudott semmit, valamit lehet, hogy eltitkolt előlem. Nem tetszett a gondolat, hogy nem bízik meg teljesen bennem. De hát mit is várhattam volna? Én sem mondtam el neki, hogy igazából mi vagyok.
- Köszönöm. - suttogta halkan, és gyorsan elkezdett vetkőzni. Ledobta a fegyvereit az egyik fal melletti asztalra, majd kezébe vette a ruháit. Nem néztem rá. Féltem, mi is történik most.
- Öhm.. - nem akartam odanézni. - Hercegnő... Ruby... ezt.. - hátrafordultam, hogy megnézzem mit szerencsétlenkedik. Szórakozottan elmosolyodtam és odaléptem hozzá.
- Nem ismered az udvari göncöket, ugye?
- Kicsit sem... picit mások, mint az én összefoltozott ruháim.

 ***

Idegesen ültem le apám mellé. Mi voltunk a legjobb helyen. Körülöttünk a legnevesebb harcosok és fővezérek, a főpap és a többi előkelő nagyúr. Az aréna közepe elvolt kerítve, és a helység másik végén bábuk sorakoztak, előttük pár céltáblával. Nem néztek ki nehéz célpontoknak, így biztos voltam benne, hogy nem is lesz baj. Alisha tökéletesen megfogja csinálni. Ott állt középen, felkészülve a próbatételekre.

És tényleg. Egyetlen hiba nélkül végigvitte az egészet. Pislogni se mertem. Körülnéztem, mindenki tátott szájjal figyelte az eseményeket. Hogy tud valaki ilyen jó lenni?! Magabiztosan állt a céltáblák előtt, és sorra lőtte őket az íjával. Miközben koncentrált, szája egyetlen vonallá préselődött, szemeit összeszorította. Tökéletesen eltalálta a célpontokat, milliméterre pontosan.
- Úgy érzem, nagyon ügyes egy lány. - pillantott rám apám, miután Alisha végzett az első próbával. - De lássuk, véghez tudja-e vinni a nyilai nélkül!
- De hát most nem az jön, hogy csak végtagokra kell céloznia? - néztem apámra felhúzott szemekkel. Nem szokása egyetlen egy feladatot sem kihagyatni, így nem is tudtam, mire véljem az egészet.
- Azt láttuk, hogy tud célozni. De vajon milyen ügyesen bánik egyetlen tőrrel? - gonosz vigyor suhant át az arcán. Kirázott még a hideg is tőle, elkezdtem remegni. Mit talált már ki?
- Jöhetnek! - kiáltotta a király, és az Alisha körüli ajtók nagy zajjal kivágódtak. Öt óriási, vérszomjas kutya nézett farkas szemet a lánnyal. Morogtak, vicsorogtak.
Eközben harcosok sokasága gyülemlett be elénk, ha bármelyik kutya elszabadul, ne tudjon ránk támadni. A szívem a torkomba ugrott, legszívesebben kiáltottam volna, hogy azonnal hagyják abba. A félelemtől szinte mozdulni sem bírtam. Nem kutyákról volt szó, hanem egyetlen emberről. Apám ismét bizonyította a gonoszságát. Figyeltem Alishát. Arcán először szórakozottságot láttam, majd újra felöltötte magabiztos arckifejezését. Nem tudtam mire vélni. Valamelyik őr bedobott egy tőrt a terem közepébe. Alisha rám nézett, elmosolyodott, aztán ugrott. Be, a vicsorgó kutyasereg közepébe. Nem sokat láttam, a lány teljesen eltűnt az állatok között. Némelyik kutya eldőlt, vagy vonyított, de a 3 legerősebb oda-oda kapott Alishának. Az egész karja vérzett, de nem hátráltatta. Gyorsan lefogta az egyik kutyát, és az oldalába vájta a tőrt. A másik két jószág már inkább érzett félelmet, és nem mertek rárontani a lányra. Ránéztem az arcára. Szomorúság tükröződött rajta.
- Gyere... - csalogatta magához a kutyákat. Azok óvatosan odamentek és belebújtak Alisha ölébe, miközben ő simogatta őket.
- Ez nem lehet... Ezt hogy... - hallottam magam körül az előkelők csodálkozó szavait. Nem tudták mire vélni az egészet, ahogyan én sem.
A birodalom legvérszomjasabb kutyáit csak úgy megtudja szelídíteni?! Ijesztő volt, de közben büszke voltam rá.
- Azt hiszem, hívhatjuk a papot. - jelentette ki apám. Boldogan felpattantam a székemből és lefutottam Alisha felé. Az őrök gyorsan megállítottak. A kutyákat éppen akkor terelték kifelé, Alishának pedig mosták a karját. Gyorsan, hanyagul kötözték be a sebeit, engem pedig mérhetetlen düh fogott el. Próbáltam türtőztetni magam. 

"Majd én este normálisan megcsinálom neki..." - gondoltam magamban.
- Hogy lehettél ilyen jó?! - futottam oda Alishához, ahogy elengedtek az őrök.
- Megcsináltam? - nézett fel rám boldogan.
- De mennyire, hogy meg! - arca csak úgy ragyogott, szemeiben könnyek csillogtak. Ha nem lett volna ott minden egyes "fontos" ember, megöleltem volna. Átfutott a fejemen a csók gondolata is, de inkább elvetettem. Nem gondolhattam ilyenekre!

- Eléggé fáj a karom, egyik kutya teljesen beleharapott. Remélem azért egy ideig tudom majd szolgálni, hercegnő. - szörnyelkedve nézett a karjára.

- Megteszek mindent érted, ebben biztos lehetsz. Fontos vagy számomra, nagyon is... - mondtam, közben simogattam a karját.

- Ruby, - szólt halkan - el kéne engedd a karom, az apád figyel minket. Inkább menj, és később találkozunk. 

Nem mertem hátranézni atyámra. Nem akartam látni a megvető tekintetét. Bólintottam a lánynak, és elindultam a templom felé. Az aréna kapuján kiérve a hadseregünk kapitánya állított meg.

- Elkísérhetem a hölgyet? - szólt az álszent mosolyával, amitől a hányinger kerülgetett. Mivel apám valószínűleg még mindig figyelt, kénytelen voltam elfogadni a kíséretet.

Bólintottam. A kezét nyújtotta felém, de eszem ágában sem volt hozzáérinteni az enyémet. Kicsit tartottam is Edgartól.

- Eddig nagyon sikeres a lány, lehet mégis találtál helyettem megfelelőt. - nagyképűen lépkedett mellettem, szavai sem voltak eltérőek. 

- Igen, első pillantásra is szimpatikusabb volt bárkinél.

- Legalább miatta nem kell félnem a házasságunk felől.

- Tudod hogy az sosem fog megtörténni... - sziszegtem a fogaim közül, eszembe jutott a tegnap este, amikor a szolgám azt mondta hívat atyám... Az ajtó előtt a hadvezér várt rám, és azonnal rám vetemedett. Muszáj volt a mágiám használnom ismét ellene, hogy kiszabadulhassak a szorításából. Az emlékeit persze mindig töröltem, de az érzelmeit, avagy a szexuális vágyát irántam, sosem tudtam. Nem jártam sikerrel egyszer sem. Túl erős volt a gondolat, és apám, ő persze mit sem tudván hogy ez a beteg elme mit tenne velem, támogatta a házasságunk ötletét. Nehezen, de rávettem hogy maradok a kérőimnél.

- Ne légy oly biztos benne... - megnyalta a száját, miközben hosszú fekete haját igazítgatta. 

Azonnal elkezdtem gyorsabban lépkedni a templom fele, igyekezvén hogy lehagyjam azt a semmirekellőt. Alisha. Eszembe jutott, és máris megnyugodtam. Két napja ismertem, de valami már az első szemkontaktusnál megfogott benne. Lehet csak azért volt, mert még új volt itt. De ilyen érzést egy kérőmnél sem éreztem, avagy egy-kettőnél, de azokat miután megismertem, lemondtam róluk. 

Oda értem a templomhoz, Alisha már bent volt, beléptem én is, majd leültem egyik sorba. Itt már nem volt akkora tömeg, csak a lényeges emberek. Apámat sem láttam, lehet valami fontos dolga akadt közben. 

Az oltár mellett álló tiszteletes magához hívta Alishat. A lány pattant, láttam hogy a karját fogja, biztosan fájt neki. Letérdelt, fejét lehajtotta. A pap belekezdett mondandójába.

- Mond gyermekem, vétkeztél az utóbbi időben? - kérdezte.

- Igen atyám, loptam, hogy életben maradhassak. Az életem kegyetlen volt. Apám elhagyott, anyámat visszatértekor megölte. Bosszúból megöltem. Ennyi az összes bűnöm.

- Ezek nem kis bűnök, lányom. De Isten kegyelmes, megbocsájt neked, ha keresztény lelked tiszta. - Alisha kezeit megfogta, de láttam az arcán a félelmet.

- Kegyelmes atyám, én... nem vagyok megkeresztelve. - arcát lehajtva, szégyenkező hangon mondta.

Hallottam néhány sugdolózást, a tiszteletes meg rám nézett. Intettem a fejemmel, majd felálltam. 

- Tisztelt közösség, ha nem bánjátok, ma keresztelést is tartunk. - szóltam komoly hangon. Ellenvetéseket mondogattak, de nem érdekelt. 

A tisztelendő atya követte az utasításaim, és megkeresztelte Alishat. Örömteli volt az arca, az élete megváltozott, és ahogy láttam örült ennek. Apám csak a szertartás végére ért be, kifejezéstelen arccal ment hogy lovaggá, illetve testőrré nevezze a lányt. Én is mellette álltam, a kezemet fogta, és nekem mondta esküjét. Jól eső érzés járt át, amikor rájöttem hogy valamiféleképp hozzám tartozik.

A tömeg lassan oszlani kezdett a templomban, apám is, és a nemesek tagjai is elhagyták a helyiséget. Alisha és én bent maradtunk még egy kis ideig, ő a diszítést figyelte, én meg imádkoztam.

- Nem lett volna muszáj itt maradnod. Pihentetned kellene a karod. - szóltam mosolyogva az imámat befejezvén. Lassan felálltam, és a terem közepére álltam, a szent vízbe merítettem ujjaim.

- A testőröd vagyok, szóval nem hagylak egyedül. Ki az a férfi akivel ma beszéltél? Úgy láttam az arcodon, hogy nem kedveled a társaságát. - mondta háttal nekem.

Mosolyogtam. Talán féltékeny volt? Vagy csak féltett?

- A hadvezér.

- A jövendőbelid? - kérdését gyorsan szegezte nekem. Meglepett.

- Remélem sosem kerülök a kezei közé, utálom azt az embert, minden mozdulatát. Csak a vágy hajtja őt, a testem és a királyság iránt. - lehajtott fejjel magyaráztam. Hallottam ahogy Alisha megfogta a kezem hátulról.

- Megmentetted az életem, és ezért sosem fogom engedni hogy bajod essen. 

Magamhoz húztam, egyik kezemet a derekára raktam, másikkal még mindig tartottam a kezét. Felforrt a levegő köztünk, mosolyogtunk egymásra, de nem tudtuk mit mondjunk. Aztán megszólalt.

- Megláthatnak minket... - zavarba esetten szólt, a hangja elcsuklott.

- Igazad van. - elengedtem, majd elsuhantam a háta mögött az ajtó fele, közben leheltem egy csókot  vállára. - Gyere, mennünk kell. - hívtam magam után az ajtóból, mert lefagyva állt az oltár mellett.